A HIVATALOS LEVELEK, IRATOK FOGALMAZÁSÁNAK
NYELVI FORMÁI, ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI

Bizonyára sokszor hallottátok már ezt a szállóigét: „Nyelvében él a nemzet.” Más és más alakban felfedezhetjük Bessenyei György, Kisfaludy Károly, Kölcsey Ferenc és Széchenyi István írásaiban, mintegy az ő vallomásukból alakult ki a szólásnak ez a csiszolt formája. Igazságát mélyen átéljük. A nyelvüket vesztett nemzetek elkallódtak a történelem útvesztőin. A nyelvet valamely emberi (népi, nemzeti) közösség alkotja, műveli és tartja fent. A történelem tanulsága szerint túl is élheti az őt megteremtő embert, a közösséget. Gondoljunk a hajdan volt görög és római népre, amelyek anyanyelvüket a tökélyig fejlesztették. Ezek a nyelvek még ma is, kétezer év múltán is megtermékenyítik az emberiség kultúráját. Közömbös lehet-e számunkra a nyelv, amelyen beszélünk, amellyel munkánkat végezzük, az anyanyelvünk? Kölcsey írta: „idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig a lehetségig mivelni kötelesség!” Hogyan is tudnánk megfelelni a levelezés nyelvi követelményeinek, ha nem tudunk világosan és szabatosan, nyelvtörvényeinknek megfelelően szépen fogalmazni.

Történelmünket tanúként idézhetjük a magyar nyelv használata ügyében. Nagyjainknak (az idézett költőknek is) szívós küzdelmet kellett vívniuk a magyar felvilágosodás és a reformkor idején anyanyelvünk polgárjogának elismertetéséért. Azért, hogy a hivatalokban a latin és a német nyelv helyett a magyart használhassák. Hosszú harcok után az 1844-i II. törvénycikkben a kormányzat elrendelte, hogy a törvényalkotás, a hivatalok, az iskolák és a közélet nyelve magyar legyen. Bizony, csak a múlt század közepétől lett hivatalos nyelv hazánkban a magyar. Ne csodálkozzunk, ha még máig sem tudta levetkőzni teljesen a latin és a német nyelv hatását. Különösen hivatalos nyelvünket nem tudtuk megszabadítani az idegen nyelvi koloncoktól, a nehézségektől, a körülményeskedéstől és a köznyelvből ma már kiirtott archaizmustól (régies szóhasználat vagy beszédfordulat).